Bár busszal is megoldható lett volna, sőt, biztosan csak a töredékébe kerül, sivatagi főhadiszállásunkon taxit fogadtunk, hogy átszállítson minket a Szahara és az Atlasz hegység határán található Ouarzazate-ba. (Ejtsd: Varzazat. És a mekneses cikknél elfelejtettem leírni, de most bepótolom: Vollubilist Oualilinek kell olvasni. Egyértelmű, nem?)
Jónéhány óráig tartott az út, hiszen többször is megálltunk útközben. Első, második és harmadik alkalommal pl. azért, hogy a Rissaniig velünk tartó Hassan tevéinek füvet szerezzünk. Miután potyautasunk teljesítette a küldetést és elbúcsúzott, hogy hosszas alkudozásba kezdjen, nyugat felé vettük az irányt, és szintén Hassannak nevezendő sofőrünkkel elegyedtünk szóba. Akit egyébként valahogyan teljesen máshogy hívnak, de már bemutatkozáskor mondta, tisztában van vele, hogy a külföldieknek meglehetős nehézséget okoz, hogy megjegyezzék és még jól is ejtsék ki az igazi nevét, így aztán inkább maradjunk a Hassannál, az legalább egyszerű. Amíg hullára nem fáradtunk, kellemes társaság volt, szívesen és részletesen beszélt a családjáról és mindenféle marokkói hétköznapi dolgokról.
Az átlagnál műveltebb és felvilágosultabb emberünk néhány évig egyetemen tanult, de a magas tandíj miatt sajnos nem szerzett diplomát. Inkább taxisnak állt, hogy hamarabb elfogadható keresete legyen és családot alapíthasson. Egy feleséggel és mindössze két darab gyerekkel rendelkezik. Az átlagnál műveltebb és felvilágosultabb emberünk az esküvőn találkozott először jövendőbelijével, és természetesen sehová nem engedi egyedül.
Már Merzougában is megfigyeltük az oázisból a homokdűnék közé benyúló kutak hosszú sorát. Hogy víz hogyan kerül valamennyibe, azt most tudtuk meg, amikor a 300 km hosszan húzódó öntözőrendszert belülről/alulról is megnézhettük. A föld felszíne alatt vagy 10 méterrel egy alagút húzódik, ennek a szellőzőnyílásai a kútfedelek, és ezeken keresztül csurog az összegyűjtött nedvesség a forrástól az öntözendő területekig. A felszínen vezetve nagyon gyorsan elpárologna, hiszen még októberben is 30 fok van. Bár a csatornák már nem mindenhol funkcionálnak, érdekes megnézni a többszáz éves, mécsesekkel megvilágított találmányt.
A saját kocsi mellett nem kényelmi szempontból döntöttünk: Marokkó ugyanis nemcsak kulturális kincsekben bővelkedik, de több nemzeti park és egyéb érdekes természeti látványosság is akad. A legszebbek közé tartoznak azok a völgyek is, amelyek mellett busszal utazva fájdalmasan közel és mégis jóval látótávolságon kívül zötyögtünk volna el. Az első, amelyikbe bekukkantottunk, a Todra Gorge - meredek, helyenként 160 magas sziklafalak között kanyargó sebes sodrású folyócskával, amiről a völgy a nevét kapta. Hogy a híd helyett miért kellett 20 méterrel arrébb mezítláb, térdig a jéghideg vízbe merülve, éles köveken egyensúlyozva átkelni, még magamnak sem tudom megmagyarázni, azt pedig már végképp nem értem, hogy a Nagytesó miért csinálta utánam. Sőt, mire szerencsésen átkelt a zúgón, még vissza is zavartam, hogy megörökítsem a pillanatot :)
A szomszédos Dades Gorge teljesen más jellegű, kevésbé drámai, de meglehetősen egyedi látvány. A helyiek által Monkey Feetnek, azaz Majomtalpaknak nevezett vöröses színű hegyoldali képződmény vulkanikus eredetű. A környező falvak házai és a kasbahk szinte beleolvadnak a környezetbe: ugyanaz az agyag és homok az alapanyaguk, akárcsak a fölénk magasodó kerekded köveknek. Nem sok ugyan a turista, szuvenírárus mégis akad: itt most mi is vásárolunk, az itthon ragadt férjek kapnak egy-egy beduin tőrutánzatot. Persze, a kirándulás hátralévő részében egyelőre még mi kardozunk velük esténként.
Jónéhány óráig tartott az út, hiszen többször is megálltunk útközben. Első, második és harmadik alkalommal pl. azért, hogy a Rissaniig velünk tartó Hassan tevéinek füvet szerezzünk. Miután potyautasunk teljesítette a küldetést és elbúcsúzott, hogy hosszas alkudozásba kezdjen, nyugat felé vettük az irányt, és szintén Hassannak nevezendő sofőrünkkel elegyedtünk szóba. Akit egyébként valahogyan teljesen máshogy hívnak, de már bemutatkozáskor mondta, tisztában van vele, hogy a külföldieknek meglehetős nehézséget okoz, hogy megjegyezzék és még jól is ejtsék ki az igazi nevét, így aztán inkább maradjunk a Hassannál, az legalább egyszerű. Amíg hullára nem fáradtunk, kellemes társaság volt, szívesen és részletesen beszélt a családjáról és mindenféle marokkói hétköznapi dolgokról.
Az átlagnál műveltebb és felvilágosultabb emberünk néhány évig egyetemen tanult, de a magas tandíj miatt sajnos nem szerzett diplomát. Inkább taxisnak állt, hogy hamarabb elfogadható keresete legyen és családot alapíthasson. Egy feleséggel és mindössze két darab gyerekkel rendelkezik. Az átlagnál műveltebb és felvilágosultabb emberünk az esküvőn találkozott először jövendőbelijével, és természetesen sehová nem engedi egyedül.
(A fotó még a sivatagból.)
Már Merzougában is megfigyeltük az oázisból a homokdűnék közé benyúló kutak hosszú sorát. Hogy víz hogyan kerül valamennyibe, azt most tudtuk meg, amikor a 300 km hosszan húzódó öntözőrendszert belülről/alulról is megnézhettük. A föld felszíne alatt vagy 10 méterrel egy alagút húzódik, ennek a szellőzőnyílásai a kútfedelek, és ezeken keresztül csurog az összegyűjtött nedvesség a forrástól az öntözendő területekig. A felszínen vezetve nagyon gyorsan elpárologna, hiszen még októberben is 30 fok van. Bár a csatornák már nem mindenhol funkcionálnak, érdekes megnézni a többszáz éves, mécsesekkel megvilágított találmányt.
A saját kocsi mellett nem kényelmi szempontból döntöttünk: Marokkó ugyanis nemcsak kulturális kincsekben bővelkedik, de több nemzeti park és egyéb érdekes természeti látványosság is akad. A legszebbek közé tartoznak azok a völgyek is, amelyek mellett busszal utazva fájdalmasan közel és mégis jóval látótávolságon kívül zötyögtünk volna el. Az első, amelyikbe bekukkantottunk, a Todra Gorge - meredek, helyenként 160 magas sziklafalak között kanyargó sebes sodrású folyócskával, amiről a völgy a nevét kapta. Hogy a híd helyett miért kellett 20 méterrel arrébb mezítláb, térdig a jéghideg vízbe merülve, éles köveken egyensúlyozva átkelni, még magamnak sem tudom megmagyarázni, azt pedig már végképp nem értem, hogy a Nagytesó miért csinálta utánam. Sőt, mire szerencsésen átkelt a zúgón, még vissza is zavartam, hogy megörökítsem a pillanatot :)
A szomszédos Dades Gorge teljesen más jellegű, kevésbé drámai, de meglehetősen egyedi látvány. A helyiek által Monkey Feetnek, azaz Majomtalpaknak nevezett vöröses színű hegyoldali képződmény vulkanikus eredetű. A környező falvak házai és a kasbahk szinte beleolvadnak a környezetbe: ugyanaz az agyag és homok az alapanyaguk, akárcsak a fölénk magasodó kerekded köveknek. Nem sok ugyan a turista, szuvenírárus mégis akad: itt most mi is vásárolunk, az itthon ragadt férjek kapnak egy-egy beduin tőrutánzatot. Persze, a kirándulás hátralévő részében egyelőre még mi kardozunk velük esténként.
Bár a nap nagy részét a autóban szunyókálva és tereferélve töltöttük, délutánra már fáradtak és nyűgösek voltunk, hiába vett nekünk édességet a taxisofőr, amikor ebédet vásárolt. Talán ez az oka, hogy az Unesco Világörökség részeként nyilvántartott Skoura oázis nem igazán fogott meg. Bár biztosan az is közrejátszik, hogy csak nagyon rövid időre álltunk meg a részben még omladozó, részben már szépen felújított, az 50 dirhamos bankjegyen szereplő kasbah mellett, és sem idő, sem energia nem maradt, hogy az 1000 pálma között kódorogjunk. Sajnos a fák száma évről évre kevesebb, rossz datolyatermés esetén a nélkülöző családok a faanyag eladásával pótolják ki csekélyke jövedelmüket.
A maradék negyven kilométert Ouarzazate-ig ugyan nagyrészt átaludtam, de még láttam útközben Észak-Afrika legnagyobb napelemét és a rózsaszezonban kétségkívül jóillatű, jelenleg kissé száraz és poros Rózsaoázist.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése