Ouarzazate

Marokkói kiruccanásunk előtt az életben nem hallottam Ouarzazate-ról. A fene gondolta, hogy ebben a kacifántos nevű városban található a világ egyik legnagyobb filmstúdiója, az Atlas Film Corporation (és még pár másik kisebb ezen kívül). A települést egyébként a Szahara kapujának is nevezik, néhányszáz éven keresztül a sivatagban eltikkadt karavánok itt fújták ki magukat, mielőtt tovább indultak északra, hogy átkeljenek az Atlasz hegység magaslatai között húzódó, banditákkal teli völgyeken.

A város maga fakó, poros, nem sok hangulattal megáldva. Kellemes esti sörözgetésre a rekkenő melegben ugyebár vallási okokból az egész országban sehol nincs lehetőség, de egy tányér olivabogyó és egy pohár frissen facsart gyümölcslé általában akad. Hullafáradtan ugyan, de eltipegtünk a térre a városközpontban, hogy az aznapi adagot magunkhoz vegyük. Ouarzazate-i szállásunk, a Hotel Marmar sajnos elég messze, 10-15 perc gyaloglásra található az esti nyüzsi helyszínétől, de egyébként nagyon jó választásnak bizonyult. Barátságos ár, barátságos staff. Modern és tiszta szobák, a miénk ráadásul a belső kis udvarra nyíló ablakkal, így másnap reggel sokáig szuszogtunk zavartalanul, a müezzin kivételesen nem ébresztett hajnali ötkor. Reggelire bagett, Veselá kráva (nem viccelek!), barackjoghurt és mentatea, aztán irány a filmstúdió.

1930-ban már Marlene Dietrich is járt a közelben, de igazán felkapott az Arábiai Lőrinc sikere után lett a környék. Forgatott itt Orson Welles, Ridley Scott, Scorsese és Inarritu, és olyan alkotások is készültek itt, mint A Krisztus utolsó megkísértése, A hegylakó, az Eredet és a Bourne ultimátum. Egy kézműves tárgyakat és szuveníreket árusító boltban a francia tulaj büszkén mutogatta Brad Pittel és Jean-Claude Van Damme-mal közös fényképeit. Az utóbbi években viszont ritkán járt errefelé prominens produkció, és ez nem túl jó hír a nagyrészt statisztálásból éldegélő helyieknek.
Az egyik marmaros recepciós ugyan bizonygatta, hogy a a stúdiókhoz nem járnak taxik, és legjobb lesz, ha a barátja jutányos áron elszállít minket, de mi szerencsére nem hittünk neki. Jutányos áron eltaxiztunk, negyed óra múlva pedig már arra vártunk, hogy csatlakozzon hozzánk vezetőnk, egy 20 év körüli, angolul egészen jól beszélő lány. Sorra  mutogatta a kellékeket és díszleteket: érdekes volt látni, hogy a képernyőn igazinak tűnő házak csak egy festett gipszkarton lapból állnak, vékony falécekkel megtámasztva hátulról, és legyen bár a helyszín Róma, Vaes Dothrak vagy Jeruzsálem, a háttérben mindig az Atlasz hegység látszik.

A mennyei királyság és Quarth.

Tibet - Kundun.

Díszlet a Gladiátorból.

Az unescós Ait Benhaddou kasbah sajnos nem fért bele a programba, ehelyett a Kasbah Taourirt labirintusszerű, de sajnos teljesen üres szobáiban bolyongtunk, ahol pár éve a Prince of Persia című számítógépes játékból készült filmet forgatták. Amatőr módon bedőltünk a bejáratnál lődörgő álguide-oknak, akik azt ígérték, olyan részeket is megmutatnak, amiket egyébként zárva tartanak a turisták előtt. Ilyesmi végül nem akadt, de nagyon jól szórakoztunk a berber gyógyszertár kínálatán, ahova elvezettek: szárított kígyó, befőttes üvegbe töltött sas, kecskefej - az otthon hagyott férjek számára tuti gyógymód.

Délután Marakeschbe buszoztunk tovább. A jónéhány óráig tartó átkelés a High Atlason igazán emlékezetes marad: a mögöttem ülő néni háromszor dobta ki a taccsot, a mellettem ülő Nagytesó pedig indulás után 10 perccel kezdte el szugerálni a zacskót, végül szerencsére szükségtelenül.