Kandy

A teljes angol alárendeltség előtt az akkori főváros, Kandy volt a szingalézek utolsó bástyája. Nagyjából egyforma tévolságban a keleti és a nyugati parttól is, a hegyek között található, és kétszáz éve még csak 120 km-nyi dzsindzsáson átvágva volt megközelíthető. A tó (Kiri Mahuda - Tejtenger) a város közepén mesterséges: az egykori kegyetlen király, Sri Wickrama Rajasinha ásatta. Aki tiltakozni mert az angolok elleni harc idején a fölösleges és nagyzoló projekt ellen, pár nappal később már a tóparti sétányt díszítette, karóba húzva. Az angolok mégsem tudták katonai erővel elfoglalni a királyság központját: egy, a helyiekkel szót értő és a későbbiekben is mellettük álló angol állami hivatalnok, Sir John D'Oyly azonban sikerrel egyesítette a szingaléz király ellen szervezkedő csoportokat, akik aztán 1815-ben önként föladták a függetlenségüket egy jobb vezető reményében. D'Oyly erőfeszítéseket tett, hogy a szingalézek megőrizhessék tipikus szokásaikat és vallásukat, de két év múlva már felkelésre kényszerültek - sikertelenül. Az angolok végül 1948-ban, Indiával egy időben vonultak ki az akkori Ceylonról. (Míg a helyiek a szigetet mindig is Lankának vagy Sri Lankának nevezték, a külföldiek Ceylonként ismerték már az ókor óta. A hivatalos név 1972-ben változott az előbbire.)

Anuradhapurából, az ókori fővárosból érkeztünk Kandybe, az erdei kolostor, Ritigala érintésével. A rögtön az első napon, még Negombóban kapott helyi SIM-kártyának hála, stratégiát váltottunk a szálláskeresést illetően: néhol ugyan melléfogunk, de rengeteg időt spórolunk így. A személyes lecsekkolás helyett a tripadvisoros véleményekre és pontozásra hagyatkozunk, és telefonon próbálunk meg egyeztetni. Általában nem lepődünk meg nagyon, de itt valószínűleg másik guesthouse mellett döntünk, ha nem foglaltunk volna előre. A Green Woods ugyan csendes (Csak a majmok és a madarak hangoskodnak néha, de azt meg nem bánjuk.), és szép a környék, de a nappal gőzerővel folyó építkezés valószínűleg túlságosan elvonja a tulajdonos / menedzser figyelmét a jelenlegi vendégekről. A telefon számtalanszor csörög anélkül, hogy valaki fölvenné (valószínűleg ezért voltunk az egyetlen lakók), és a fürdőszoba már rég megérett a takarításra. Az interneten az egekig dícsért házi koszt most a reggeli pirítósban és főtt tojásban merül ki. Egyébként azonban nem lehet panaszunk: Sunil, amikor ideje engedte, mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat, minden kérdésre türelmesen válaszolt, kimosta a ruháinkat és hegyi vezetőt szerzett.

A tó partján áll a Sri Lanka-i buddhisták szent helye, ahol Buddha máglyán való elégetése után megmaradt bal szemfogát őrzik. A kora reggeli imádságra nem bírtunk felkelni, de szerencsére a fél tízes szertartás alkalmával sem volt annyira sok turista, hogy ne hallgathattuk volna közelről a tradicionális dobolást, vagy ne pillanthattunk volna be legalább lábujjhegyen ágaskodva az ereklyét (vagy legalábbis az ereklyetartót, mert maga a fog nem látható) őriző szobába. Maga a templom többszáz éves, de jelentős rekonstrukciókon esett át: legutóbb az 1998-as tamil robbantás után, amikor egy teherautón szállított bombának 20 ember és az épület egész első része esett áldozatul.

Egyébként annak ellenére, hogy a többségi szingalézek és a kisebbségben élő tamilok között dúló igencsak véres, robbantásokban és civil áldozatokban bővelkedő polgárháború csak 4-5 éve ért véget, ma mindent megtesznek a békés együttélés érdekében: a tamilok által lakott területeken az angol és a szingaléz felirat mellől a tamil sem hiányzik, az iskolákban pedig a tamilok kötelezően tanulnak szingalézul, a szingalézek pedig tamilul - az ország egész területén, nem csak a tamil többségű északon és a teaültetvények körül. Az persze egy másik kérdés, hogy a realitásban ez milyen szinten valósul meg, de a helyiekkel való beszélgetéseink alapján úgy tűnik, az igyekezet megvan.

Az angol elnyomás emlékeként megmaradt katonai temető is látogatható adomány ellenében. A sírfeliratokat olvasgatva úgy tűnt, a Sri Lanka-i kiküldetés nem volt egy főnyeremény a katonák és hivatalnokok családjainak: a feleségek szinte kivétel nélkül elhunytak 30 éves koruk előtt, de a férfiak sem élvezhették a nyugdíjas éveket. A trópusi klíma és az egzotikus betegségek a felnőttek mellett természetesen a gyerekeket sem kímélték: érdekes, hogy a nagyon sok csecsemősír mellől teljesen hiányzik a két évesnél idősebb korosztály...

A nyüzsgő templom utáni csendes szórakozásként eltuktukoltunk a város északi részén található Udawatakale természetvédelmi területre. A madárcsicsergést ugyan néha megzavarta egy-egy taxi vagy háromkerekű, de egyébként kellemes volt sétálni a magas fák árnyékában, mielőtt még az esti hagyományos dob- és táncshowt néztük volna végig. Az egy órás műsor nagyon érdekes és energikus volt, bár kíváncsi lennék, a cigánykerekek mennyire autentikusak. A jegyünkkel volt egy kis gubanc: dél körül elslattyogtunk az előadás helyszínére, hogy helyet foglaljunk, de a jegyiroda (jegybódé) sajnos zárva volt. Helyette egy hivatalos idegenvezetői engedéllyel ugyan rendelkező, de kissé gyanús, dátum nélküli belépőket árusító fiatalember győzködött minket a bejárat mellett, hogy nála vásároljunk. Még egy egyenruhás alakot is kerített az épületből, aki bár angolul nem beszélt, de bőszen bólogatott. Mivel jobb esélyünk nem volt, és aggódtunk, hogy jegy nélkül maradunk, kockáztattunk, és vettünk kettőt. Gondoltuk, este majd kisül, átvágott-e a fickó (bizonygatta, hogy ő nem hazudhat, hiszen buddhista), de végül örök rejtély marad: ellenőrzés nélkül jutottunk be, hiába tartogattuk a kezünkben a belépőket, végül nem kérte őket senki.

A Kandyban töltött három este mindegyikét az angol tulajdonú Slightly Chilled nevű tetőteraszos étteremben töltöttük. Jól esett a változatosság (Előtte volt, hogy még reggelire is curryt kaptam, és ez még nekem is sok.), de a kiszolgálás kissé érdekes stílusban zajlott: egyszer reggel is beestünk egy pohár narancslére és egy csésze kávéra, és kettőnkre vagy három pincér is jutott, mégis, a rendelés fölvétele után 15 perccel a kávé megérkezett, az egyik srác pedig mosolyogva megkérdezte, mi is volt a másik ital. A vacsorákat szintén jónéhány döccenővel szoktuk megkapni, és míg 300 rupiáért csak magamban szórakozok az ilyesmin, nagyjából 30 EUR-nyi pénzért már nehezebben tolerálom. Sebaj, a kilátás naccerű volt, és a góré, Michael érdekeseket mesélt, sőt, ellátott pár jó tanáccsal az Adam's peakes expedíciót illetően.

A Slightly Chilled mellett "hazai" ízekre vágyva még a Pizza Hutban jártunk. Mikor észrevettük, megmosolyogtuk, hogy középen egy zongora várja, hogy egy műkedvelő vendég mellé üljön, de még meg sem érkezett az ebédünk, egy néni már rá is zendített. Két szám között szóba elegyedett az elképedt közönséggel, így megtudtuk, hogy zeneszerző, és másnap a városban lép fel és játssza a saját műveit.

Betévedtünk a helyi kézműveseket tömörítő egylet kiállítótermébe is, de sajnos a helyi handmade szekció erősen idomult a kommersz vonulathoz, így nem vettünk semmit. Remélem, még lesz valahol használható szuvenírárus, mert egyelőre nem túl rózsás a helyzet, és úgy néz ki, a család max. rágni való beteldiót kap ajándékba.

 

Posted with Blogsy