2013. március 15., péntek

Ritigala

Egy japán néni mellett zötyögök a vonaton, és éppen arról beszélgettünk, hogy Sri Lanka mennyire nem pénztárcabarát kirándulóhely. A koszt és a kvártély sem olcsó, de a legdrágábbak mégis a belépőjegyek. Legalább 25-30 dollár a beugró minden egyes attrakcióhoz, és nincsen ingyen jóformán a városi park sem. Ha ez párosulna az Indiában kötelező állandó készenléti állapottal, valószínűleg egy kis keserűség is csöppenne az egyébként napsütéses, gyönyörű épületekkel, egzotikus természettel, curryvel és elefántokkal megspékelt kirándulásba. Szerencsére azonban nem így van: mind a szingalézek, mind a tamilok kedvesek és segítőkészek, sehol egy kolduló gyerek, csak mosolyognak és integetnek egyfolytában.

Az egyetlen alkalom, amikor némi inkorrektséget szimatoltunk, az alaposan beburjánzott erdei kolostorban történt, ahova Anuradhapurából Kandy felé tartva tettünk egy rövid kitérőt. Mázlinkra legalább nem a mi kárunkra: meglepően olcsón, belépőjegy nélkül, nagyon szerény adomány ellenében jutottunk be, és a guide is csak 500 rupiát kért. Az utánunk érkező, első látásra is jóval tehetősebb német hármas már nem járt ilyen jól: tőlük már háromszor annyit szerettek volna kapni.

Egyébként nagyon viccesen jutottunk ide: a buszmegállóba érve érdeklődtünk, mikor indul a következő Polonnaruwa felé tartó busz, amivel a ganewalpolai kereszteződéshez kellett volna eldöcögnünk, mire az informátor sajnálkozva közölte, hogy nagyjából egy órát fog kelleni várnunk. Mérgelődve készültünk letáborozni, hiszen valószínűleg csak pár perccel késtük le az előzőt, mikor hirtelen egy fiatal srác szaladt oda hozzánk, és feltuszkolt minket egy szinte teljesen üres buszra. Sietve elindultunk, annak ellenére, hogy rajtunk kívül csak ketten-hárman utaztak - máskor a menetrend lazaságának köszönhetően meg szoktuk várni, amíg legalább nagyjából megtelik a jármű. A sofőrnek bemutattam a papirosomat Ganewalpola szingaléz betűs nevével, ő meg hevesen bólogatott. Süvítettünk, de aztán pár perc múlva egy hirtelen fékezés után mégis letessékeltek a buszról. Először elképedve tekintgettünk körbe, aztán mosolyogva integettek, szálljunk fel az előttünk megálló buszra. A polonnaruwai volt az: utána vittek minket, hogy ne kelljen olyan sokáig várakoznunk.

Ganewalpolából tuktukot béreltünk, hogy elvigyen minket a mindössze pár km-re lévő romokhoz. Elsőre a sofőr meglepően sokat kért, és utólag sem volt hajlandó jelentősebbet igazítani az áron. A rövidke, leaszfaltozott útszakasz után gyorsan megértettük, mi volt ennek az oka: egy kacskaringós, tócsákkal és méretes kátyúkkal tarkított rész következett. Helyenként gyalog kerültük meg az akadályokat, hogy lehetőleg elkerüljük a sárba süppedést, és szerencsére sikerült a bejáratig jutnunk a háromkerekűvel. A túrára a sofőr is velünk tartott: először azt hittem, csak el szeretné ütni valahogyan az időt, de úgy tűnik, tényleg érdekelte a hely, mert végig fényképezett és kérdeygetett is lelkesen.

A ritigalai kolostort valamikor az első-második század folyamán alapították. Az erdőben meditáló buddhista szerzetesek nemcsak szerény hálófülkéket építettek, hanem kórházat és könyvtárat is. Az egyes épületeket kikövezett út és széles lépcsőfokok kötötték össze: nagy részüket felújították, és láthatólag rendszeresen megtisztítják a gaztól. Az épületek maradványait mára már eléggé belepte a dzsungel, fejünk fölött 30-40 méter magas fák borultak össze. Általában az ösvényen maradtunk, de helyenként bokrok között bújkáltunk, köveken ugráltunk, Ádám meg liánokon lengett. Egy különleges állatot is sikerült meglesnünk: a purple faced tree monkey biztonságos távolságban az emberektől, az erdő mélyén bújkál, és nagyon ritkán mutatkozik.

Amire újabb bizonyítékot szereztünk, az az, hogy egy beszari alak vagyok, ha nyolclábúakról meg lábatlanokról van szó. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg nem lapul minden ágon és minden levél mögött ellenség, mégis frászt kaptam, amikor a sűrűjében járva valami a vállamra esett. Szerencsére húszcentis tarantula vagy halálosan mérges vipera helyett csak egy faág volt, és legalább a többiek jót nevettek.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése