Sinharaja

Sri Lanka tizenöt nemzeti parkja közül a legérdekesebb talán a délnyugati részen húzódó Sinharaja esőerdő: a nagyjából ötven méter magasra felnyúló fák alatt rengeteg érdekes állatfaj rejtőzik, közülük sok a világnak csak ezen a részén él. Mivel a Rough Guide marketingszövege úgy hangzik (bár némi kétely ennek kapcsán azért felmerült bennem), mintha minden ágról hatalmas, halálosan veszedelmes mérgeskígyók lógnának, a levelek mögött pedig lépten-nyomon kövér, szőrös tarantulák rejtőznének, nem voltam benne biztos, hogy ez a hely tényleg nekem való. Terveztük hosszasan, hogy majd utánanézünk a neten, mekkora az esélye annak, hogy az élővilág majd a fejemre potyog, de aztán az anyagi helyzetünket oldottuk (A bankomatok egyszerűen megunták a bankkártyáinkat, és bár eddig nem volt gond, mostanában nem akaródzik nekik kiadni sem kisebb, sem nagyobb összeget. Szerencsére mikorra már csak ötszáz rupiánk maradt, megérkezett a családtól a Western Union-os utalás - örök hála nekik!), és nem maradt idő a kutakodásra.

Először buszon ülve, majd tuktukra váltva süvítettünk (a süvítés itt 20/30 km/órát jelent) a nagyjából egy autónyi szélességű, töredezett szélű szerpentineken Deniyayáig, ami a park kisebbik, ezért kevésbé fölkapott bejáratának közelében található. A szállást a föl-le futkosásban szintén nem győztük elintézni, így véletlenül estünk be a lehető legjobb helyre, és foglaltuk el az utolsó szabad szobát a Sinharaja Rest guesthouse-ban. A szobák ugyan puritánok, és Ádámnak meg kellett küzdenie egy huntsman pókkal elalvás előtt, de a hangulat laza és naccerű, a curry és a sambal megfelelően csípős, Bandula, a tulajdonos pedig a menedzseri ténykedés mellett méregdrága (4000 LKR per kopf), de felejthetetlen expedíciókat szervez az erdőbe.

Eredetileg a hivatalos és olcsó guide-ok közül terveztünk felfogadni egyet, de az esti sörözés és kókuszpálinkázás mellett hagytuk, hogy az előző napi túrán részt vevő svédek meggyőzzenek, hogy mégis Bandulával vágjunk neki a rengetegnek. Így aztán 2-3 óra helyett nagyjából tíztől fél ötig voltunk a vadonban, és a turisták által járt ösvényekről letérve (amiket, ahogyan láttuk, miniszoknyában és nyitott szandálban is lehet abszolválni), helyenként combig a folyóban, néha meg gyökerekbe kapaszkodva haladtunk át a dzsungelen.

Még mielőtt a magas fák közötti nedves és sötét részbe értünk volna, megtettük a piócák elleni óvintézkedéseket: a nadrág szárát a zokniba tűrtük, és körben vastagon besóztuk. Ezek a szárazföldi állatkák egyébként sokkal kisebbek, mint az otthoni vízben élők, csak pár mm vastagok, és maximum 5 centi hosszúak, de azért így is kellemetlenkednek. Ádám kipróbálta, mennyire fontosak az elterelő hadműveletek, és levonhatjuk a tanulságot, hogy eléggé: a német lányokkal együtt, akikkel együtt túráztunk, hébe-hóba lepöckölgettük azokat az elszánt egyedeket, amik átküzdötték magukat a sórétegen, Ádám rövid nadrágban és só nélkü viszont szabad préda volt, és párat alaposan megetetett: az eredetileg inci-finci földigilisztára emlékeztető cérnaszálak majd egy centi vastag, duzzadt és jóllakott, vérrel megtelt tömlőként lógtak róla.

A rettegett, szőrös állatokkal végül nem találkoztunk, de láttunk azért jónéhány megtermett jószágot: a giant wood spider sárga, hatalmas hálói sok helyen feszültek az ösvény mellett, sőt, néha keresztben is, és alatta bújtunk át (Ádám egybe bele is sétált, halálra rémisztve a pókot.).

A lábatlanok közül kettővel találkoztunk, a csak közepesen mérges green pit viperával és a green vine snake-kel. Sosem gondoltam volna, hogy kígyóra valaha azt mondom, milyen szép, de az előbbi spirálba összehúzott teste és az utóbbi élénkzöld, az éretlen tealevelek és a páfrányok közé tökéletesen beleolvadó színe tényleg nagyon tetszett.

Eső nélkül nem úsztuk meg az esőerdőt: már közeledtünk a vízeséshez, ahol úszni terveztünk, amikor a nyakunkba szakadt a zivatar. Mezítláb ugráltunk kőről kőre, majd gázoltunk bele a folyóba, hogy a fürdőhelyhez érjünk. A német lányok fürdőruha híján meg sem álltak a parton, egyenesen belesétáltak a vízbe, míg mi azért ledobtuk a felső ruháinkat. A víz kellemesen hűvös volt (de csak annyira, hogy még én is simán belegyalogoltam), és az árral megküzdve a lezúduló víz alá is beúsztunk kicsit.

Az ösvényeken olykor felnőttekkel és gyerekekkel telepakolt motrokkal találkoztunk: kiderült, hogy a dzsungelben két falucska is rejtőzik, iskolába, munkába, orvoshoz pedig csak a nemzeti park keskeny csapásain jutnak el. Érdekes, hogy bárkit kérdezünk, azt mondják, nem túl gyakoriak a kígyómarások (állítólag még itt a vadon közepén sem), a hivatalos statisztika szerint mégis vagy 30 000 történik évente.

Aznap este már nem vágtunk neki a Mirissába tartó, több átszállással megtűzdelt buszos kirándulásnak, és még egyszer a Sinharaja Restben aludtunk. Érdemes volt: a szokásos krumplicurry és kókuszsambal mellé a kedvemért most banánvirágos curryt is főztek, hogy végre azt is megkóstolhassam.

 

 

Posted with Blogsy