Sri Lanka tizenöt nemzeti parkja közül a legérdekesebb talán a délnyugati részen húzódó Sinharaja esőerdő: a nagyjából ötven méter magasra felnyúló fák alatt rengeteg érdekes állatfaj rejtőzik, közülük sok a világnak csak ezen a részén él. Mivel a Rough Guide marketingszövege úgy hangzik (bár némi kétely ennek kapcsán azért felmerült bennem), mintha minden ágról hatalmas, halálosan veszedelmes mérgeskígyók lógnának, a levelek mögött pedig lépten-nyomon kövér, szőrös tarantulák rejtőznének, nem voltam benne biztos, hogy ez a hely tényleg nekem való. Terveztük hosszasan, hogy majd utánanézünk a neten, mekkora az esélye annak, hogy az élővilág majd a fejemre potyog, de aztán az anyagi helyzetünket oldottuk (A bankomatok egyszerűen megunták a bankkártyáinkat, és bár eddig nem volt gond, mostanában nem akaródzik nekik kiadni sem kisebb, sem nagyobb összeget. Szerencsére mikorra már csak ötszáz rupiánk maradt, megérkezett a családtól a Western Union-os utalás - örök hála nekik!), és nem maradt idő a kutakodásra.
Először buszon ülve, majd tuktukra váltva süvítettünk (a süvítés itt 20/30 km/órát jelent) a nagyjából egy autónyi szélességű, töredezett szélű szerpentineken Deniyayáig, ami a park kisebbik, ezért kevésbé fölkapott bejáratának közelében található. A szállást a föl-le futkosásban szintén nem győztük elintézni, így véletlenül estünk be a lehető legjobb helyre, és foglaltuk el az utolsó szabad szobát a Sinharaja Rest guesthouse-ban. A szobák ugyan puritánok, és Ádámnak meg kellett küzdenie egy huntsman pókkal elalvás előtt, de a hangulat laza és naccerű, a curry és a sambal megfelelően csípős, Bandula, a tulajdonos pedig a menedzseri ténykedés mellett méregdrága (4000 LKR per kopf), de felejthetetlen expedíciókat szervez az erdőbe.
Eredetileg a hivatalos és olcsó guide-ok közül terveztünk felfogadni egyet, de az esti sörözés és kókuszpálinkázás mellett hagytuk, hogy az előző napi túrán részt vevő svédek meggyőzzenek, hogy mégis Bandulával vágjunk neki a rengetegnek. Így aztán 2-3 óra helyett nagyjából tíztől fél ötig voltunk a vadonban, és a turisták által járt ösvényekről letérve (amiket, ahogyan láttuk, miniszoknyában és nyitott szandálban is lehet abszolválni), helyenként combig a folyóban, néha meg gyökerekbe kapaszkodva haladtunk át a dzsungelen.
Még mielőtt a magas fák közötti nedves és sötét részbe értünk volna, megtettük a piócák elleni óvintézkedéseket: a nadrág szárát a zokniba tűrtük, és körben vastagon besóztuk. Ezek a szárazföldi állatkák egyébként sokkal kisebbek, mint az otthoni vízben élők, csak pár mm vastagok, és maximum 5 centi hosszúak, de azért így is kellemetlenkednek. Ádám kipróbálta, mennyire fontosak az elterelő hadműveletek, és levonhatjuk a tanulságot, hogy eléggé: a német lányokkal együtt, akikkel együtt túráztunk, hébe-hóba lepöckölgettük azokat az elszánt egyedeket, amik átküzdötték magukat a sórétegen, Ádám rövid nadrágban és só nélkü viszont szabad préda volt, és párat alaposan megetetett: az eredetileg inci-finci földigilisztára emlékeztető cérnaszálak majd egy centi vastag, duzzadt és jóllakott, vérrel megtelt tömlőként lógtak róla.
A rettegett, szőrös állatokkal végül nem találkoztunk, de láttunk azért jónéhány megtermett jószágot: a giant wood spider sárga, hatalmas hálói sok helyen feszültek az ösvény mellett, sőt, néha keresztben is, és alatta bújtunk át (Ádám egybe bele is sétált, halálra rémisztve a pókot.).
A lábatlanok közül kettővel találkoztunk, a csak közepesen mérges green pit viperával és a green vine snake-kel. Sosem gondoltam volna, hogy kígyóra valaha azt mondom, milyen szép, de az előbbi spirálba összehúzott teste és az utóbbi élénkzöld, az éretlen tealevelek és a páfrányok közé tökéletesen beleolvadó színe tényleg nagyon tetszett.
Eső nélkül nem úsztuk meg az esőerdőt: már közeledtünk a vízeséshez, ahol úszni terveztünk, amikor a nyakunkba szakadt a zivatar. Mezítláb ugráltunk kőről kőre, majd gázoltunk bele a folyóba, hogy a fürdőhelyhez érjünk. A német lányok fürdőruha híján meg sem álltak a parton, egyenesen belesétáltak a vízbe, míg mi azért ledobtuk a felső ruháinkat. A víz kellemesen hűvös volt (de csak annyira, hogy még én is simán belegyalogoltam), és az árral megküzdve a lezúduló víz alá is beúsztunk kicsit.
Az ösvényeken olykor felnőttekkel és gyerekekkel telepakolt motrokkal találkoztunk: kiderült, hogy a dzsungelben két falucska is rejtőzik, iskolába, munkába, orvoshoz pedig csak a nemzeti park keskeny csapásain jutnak el. Érdekes, hogy bárkit kérdezünk, azt mondják, nem túl gyakoriak a kígyómarások (állítólag még itt a vadon közepén sem), a hivatalos statisztika szerint mégis vagy 30 000 történik évente.
Aznap este már nem vágtunk neki a Mirissába tartó, több átszállással megtűzdelt buszos kirándulásnak, és még egyszer a Sinharaja Restben aludtunk. Érdemes volt: a szokásos krumplicurry és kókuszsambal mellé a kedvemért most banánvirágos curryt is főztek, hogy végre azt is megkóstolhassam.
Hello Erika! Örülök, hogy rátaláltam az oldaladra. Még csak épp elkezdtem olvasni, de vissza fogok jönni hogy folytassam. 20 évvel ezelőtt 1 évet töltöttem Indiában hátizsákos turistaként, kb. ahogy ti is – amikor magyarok számára ez a fajta utazgatás teljesen ismeretlen és lehetetlen volt. Azóta is sajnálom, hogy nem írtam le az élményeimet. Most ahogy nézem útvonalatokat és a beszámolót... mintha az enyém lenne. :) Köszönöm: Eszter
VálaszTörlésKedves Eszter, köszönöm, hogy beleolvastál, és nagyon örülök, hogy tetszett! Életre szóló élmény lehetett az az egy év, és le a kalappal előtted, hogy nekivágtál! Mi még most is legtöbbször értetlenséggel és hüledezéssel találkozunk, hogy mire jó ez ilyen formában, a sok kényelmetlenséggel és extra szervezkedéssel. Nem mondom, hogy mindig minden piti alkudozást élvezek, de én meg pont ilyenkor érzem igazán, hogy élek :)
Törlés